Szabó Sipos Barnabás nevét talán a legtöbben a Vészhelyzet sorozat Ross doktoraként, azaz George Clooney magyar hangjaként ismerhettük meg, de kivételes tehetségű színészként is többször maradandót alkotott már. Mint kiderült, ő ennél sokkal színesebb művészeti palettán mozog: több évtizede fest, 10 éves kora óta vitorlázik, és egy zenekarban is játszik. Ha mindez pedig még nem lenne elég, 2021 óta ő a vér nagykövete is. Idén pedig az ő ötletére elkészült a véradók dala, amelyben 14 ismert magyar énekes működött közre. Erről a projektről és a véradással kapcsolatos félelmeinek leküzdéséről is beszélgettünk vele.
– Valószínűleg a legtöbben színészként és szinkronszínészként ismernek, de eközben zenekari gitáros, festő és versenyvitorlázó is vagy. Megannyi terület és szerep. Most épp ezek közül melyik vagy Te a leginkább? Lehet egyáltalán választani?
– Nem, tényleg nem tudok választani. Mindegyikben benne vagyok jelenleg is, nekem ez így jó, így kerek, ahogy van. Szeretem, ha ki tudok teljesedni több szerepben is.
– Lelkiekben előbb voltál képzőművész, mint színész, mégis a valóságban előbb lettél színész, mint festő. Hogyan alakult ez így az életedben?
– Arra készültem, hogy képi világgal fogok majd foglalkozni az életem során, de jött egy döntés, egy forradalmi lendület, és végül is a színházat választottam. Mint fiatalon mindenki, nagyon szerettem volna kilépni a világ elé, hogy igen, ez vagyok én, majd én a színpadra állok! Ez nem baj, ez így volt rendben, és közben nem veszett el a festészet sem.
A Színművészeti Egyetem egy ideig lefoglalta az energiám, mert be kellett bizonyítani magamnak, és kicsit másoknak is, hogy ez egy jó döntés volt. Ott elég sok mindent kellett csinálnom, de amikor ez lecsengett, megvolt az egyetemi diploma, akkor egyszer csak berobbant bennem, hogy gyerünk, kezdjünk el a festészettel is erőteljesebben foglalkozni.
– A művészetet önismereti eszköznek tartod, amit nagyon szívesen használsz az élet elég sok területén.
– Kezdjük ott talán, hogy a művészi szemlélet az, aminek megismerő ereje van a világot és az embert illetően. Ez azért fontos, mert ezt nem csak az birtokolhatja, aki művészi pályán van, vagy művészi alkotásokat hoz létre, hanem minden egyes emberben ott van. Mindenkiben belső erőforrásként ott egy olyan művészi, alkotói véna, egy olyan kreativitás, egy olyan szemlélet, ami a belső erőforrásokat mozgatva tevékenységekre sarkallhatja.
A művészet személyességével hat a világra. A tapasztalataim azt bizonyítják, hogy ez működik, mert a személyesség, az konkretizál. Én nem vagyok művészetterapeuta. Festészettel és előadó művészettel foglalkozó ember vagyok, aki az emberekkel foglalkozik. Az életet figyelve, munka közben is sok olyan dologra jöttem rá, ami az életminőségünket javíthatja. Maga a művészeti termékekkel, alkotásokkal való foglalkozás, a velük való érintkezés, legyen az egy kép, egy tánc vagy egy zenemű, gyógyító hatással van a lélekre. Régebben tartottam alapfokú festészeti tanfolyamokat érdeklődőknek, és láttam, hogy mennyit javult ennek hatására a boldogság- vagy elégedettség-érzetük. Ezek inkább önismereti, alkotói foglalkozások voltak, amelyekben megvizsgáltuk, hogy például milyen törvényei vannak a színeknek. Általuk mit tudunk meg magunkról és a környezetünkről. A színek vizsgálata csak egy művészeti eszköz ahhoz, hogy a szemléletünket a világ és a magunk megismerésére megváltoztassuk.
– Több kiállításod is volt már Tihanyban, vagy nem is olyan rég a József Attila színházban. Állandó jelleggel valahol meg lehet nézni a képeid?
– Most nincsen ilyen. A ‚90-es évek derekától kezdtem el kiállításokat összerakni meghívásra. Én akkor még nem igazán akartam ilyeneken részt venni, inkább tanulni szerettem volna még a festészetet. Végül úgy hozta az élet, hogy azóta nagyjából évente azért mindig sikerült kiállítani vagy egyedül, vagy csoportosan. Képzőművész barátok és csodás kapcsolódások alakultak ki, ez a mai napig így van. Most zárult le a József Attila színházas kiállítás is a napokban, de már jövőre van egy következő felkérés. Nincs galéria, ami árulja a képeimet, de ki tudja, még bármi lehet a jövőben.
– Van más képzőművészeti ág, ami még nagyon érdekel?
– Fiatalon a Ferenczi István Képzőművészkörbe jártam. Ott három terem volt, és az egyikben dolgoztak a szobrászok. Az egy nagyon természetes közeg volt, vonzott, egy kicsit oda is átmentem, ott is kipróbáltam dolgokat. Öcsém például szerzett egyszer egy korongozót, volt, hogy otthon gyúrtuk az agyagot. Tehát a képzőművészet egyik területe sem ismeretlen a számomra. Szeretem az efféle, szobrászati alkotásra is használni a kezemet, de azért a fő fókusz most mégiscsak a festészet, meg a színek világa.
– A teremtői életet élő, kreatív embert legtöbbször finom lelkületű, szociálisan érzékenyebb személyiségnek mondják. Te hogy látod magad ebből a szemszögből?
– Nekem ez természetes. Az ember már egy idő után megérzi, már kapisgálja, hogy valójában az a dolog, amilyen képet magáról alkotott, annak melyik része az, ami másoktól származik, és melyik, ami
valójában belőle fakad. Azt gondolom, hogy ezeket a finomabb területeket, mint a művészetek, valahogy nem is tudtam volna megérinteni, hogyha nincs bennem elég érzékenység. Néha talán bolondnak is tekintik az ilyen érzékeny, művészembert. Ez azért is fontos kérdés, mert az gondolom, szociális érzékenység nélkül nem alakulhatnak ki segítő közösségek. Fel kell hívni az emberek figyelmét arra, hogy ennek jelen kell lenni mindenkiben. Persze az is kérdés, hogy mitől húzódott ez annyira vissza. Hogy mi az, vagy mik azok a minták, társadalmi elvárások, amitől ez sérült. Szerintem rossz felé, kifelé figyelünk, ahelyett, hogy önmagunkkal, magával a lélekkel foglalkoznánk.
– Ha pedig már segíteni akarás. 2021 óta a vér nagykövete is vagy.
– Igen, Aranyosi Péter adta át nekem egy nagy szertartás közepette, kézfogással.
(nevet) Bevallom, nem sokat tudok a vérnagyköveti-pozíció és -titulus hagyományairól, olyan szempontból sem, hogy ki meddig lehet az. Én 2021-ben az OVSZ megbízását elfogadtam, hogy képviseljem a véradás ügyét, és ezáltal támogassam a munkájukat a médiában, vagy különböző
eseményeken a személyes jelenlétemmel. Ez meríti ki számomra a vérnagyköveti pozíciót, mindenhol ott lenni, beszélni és képviselni.
– Hányszoros véradó vagy?
– Képzeld, én ezzel a dologgal a felkérés előtt nem találkoztam. Az érzékenységem miatt elég hamar az ájulás szintjére tudok jutni egy egyszerű vérvételnél is. Ez nem jelenti azt, hogy rögtön elájulok, csak emocionálisan azért mindig felizgat a laboratóriumi és orvosi közeg meg a
fehér köpeny. Ezért döntöttem úgy, hogy elfogadom az OVSZ meghívását, vérnagykövet leszek, hiszen akkor így tudok majd gyakorolni. Ott fejleszthetem a rutinom, vagy azt a képességet, hogy a félelmeimet hátrébb tudjam magamban tenni.
– Akkor sikerült legyőznöd a félelmed.
– Igen, sikerült vért adnom, és fogok is még. Folyamatosan kommunikálók erről, szerintem nagyon is sokat kell beszélni a véradás fontosságáról. A szakmai tájékoztatás mellett ezért is tartom fontosnak, és ezt saját tapasztalatból is mondom, hogy a félelmekről igenis beszélni kell. A félelmet
együttérzéssé kell alakítani, együttműködési készséggé. Emeljük a lelkünkbe és a szívünkbe azt, hogy mi is ez a tevékenység. Mi történik, mit adunk azzal másoknak, amikor vért adunk. Ezért is szeretem ezt a munkát. Én folyamatosan erről beszélek mindenhol, és bátorítok másokat, ezzel is egy kicsit ellensúlyozom a saját félszegségemet.
– Most nemrég jelent meg a véradók dala, Csak egy hős címmel. Ebben 14 magyar énekes is közreműködött, mint Földes Eszter, Für Anikó, Gubik Petra, Keresztes Ildikó, Kovácsovics Fruzsina, Pásztor Anna, Udvaros Dorottya, Veres Mónika Nika, Fehérvári Gábor Alfréd Freddie, Kowa, Nyerges Attila, Pély Barnabás, Szebényi Dániel, valamint Szolnoki Péter. Tudnál mesélni erről a kezdeményezésről?
– Persze, hogy tudok, mert az én ötletem volt. (nevet) Ahogy már mondtam is, a szakmai és egészségügyi tájékoztatás mellett fontosnak tartom, hogy olyan lelkesítő eseményeket és eszközöket is találjunk, amelyekkel minél több embert elérhetünk. Ez a dal pedig egy konkrét, művészi eszköz. Így függ össze, így találkozik a bennem lévő törekvés a véradás ügyével. Ezért is érzem azt, hogy jó helyen vagyok, jó helyen van az a potenciál, ami bennem van. Jól tudom szolgálni az ügyet, mert ha jó művészi eszközöket választunk, legyen az bármilyen esemény, drámaíró verseny, plakátpályázat, koncert, és adott esetben, mondjuk, egy ilyen dal is, az az emberek szívét megérinti, és túlmutat a laboratóriumi körülményeken, túlmutat a félelmeken, a tűfóbián.
Ennek alapján jött az ötlet, hogy mi lenne, ha lenne a véradóknak is egy ilyen lelkesítő dala. Ez persze nem újdonság a maga formáját tekintve, hiszen a világban rengeteg ilyen van már, amikor összeállnak előadók, és karitatív szerepet vállalva beszélnek a művészet nyelvén egy fontos cselekedetről. De azt gondolom, hogy épp ezt az eszmei világot tehetjük könnyen emészthetővé, érthetővé, sőt átélhetővé. A művészet ezt meg tudja formálni, és el tudja mondani. Ezek alapján gondoltam, hogy akkor megkérdezem kedves barátomat, régi harcostársamat, Hrutka Róbertet, aki kiváló zeneszerző, és ebben az esetben dalszövegíró is volt, hogy vállalja-e. Természetesen igent mondott, az OVSZ-szel összekapcsoltam, egyeztettük az érdekeket, és megszületett ez a dal, amelyhez 14 méltán népszerű magyar előadó is csatlakozott. Végtelenül nagy boldogság ez: a felvételek, a kapcsolódások, a régi ismerősökkel való találkozás nagy élmény volt számomra is. Az előadókkal, akikkel pedig akkor találkoztam először, jó barátságban lettem. Úgyhogy nagyon jól látszott, hogy ez mennyire fontos és mennyire jó dolog. Mennyire emberi.
– Nyáron 20-30%-kal visszaesik a véradások száma. Ezt idén milyen kampánynyal próbáljátok visszatornázni?
– Mindig vannak kampányötletek, erre az időszakra is lesz. Nyáron adja magát, hogy a szabadban vagyunk, itt vannak a nyaralások, a nyári események, a vízpart, a tenger… és persze a különböző sporttevékenységek és sportesemények is ekkor zajlanak itt, Európában, például most jön a foci-Eb és az olimpia is. Tehát a főszerep a sporté lesz, úgyhogy most egy nagy sportkampány kezdődik, amiben megszólítunk egyrészt ikonikus sportolókat, élsportolókat, és mindenki mást, aki egy kicsit is szeret aktív lenni. Már dolgozunk rajta, szerintem ez is nagyon jó lesz. Én is részt tudok benne venni szerencsére, mert nagyon sokféle sportot űztem már. Az ötven éve tartó vitorlásversenyzés mellett, amit a mai napig is aktívan űzök, mindenfélében részt vettem már, nem idegen terület a sport. Úgyhogy megyek, és csináljuk a kampányfilmet, nagyon jó lesz.
– Hogy látod, egy-egy kampány erejéig valóban megugrik a véradási kedv? Vagy inkább hosszú távon, lassan építhető fel ez az egész?
– Mind a két oldala igaz. Ahogy én láttam ezt az elmúlt három év alatt, az a következő. Itt természetesen vannak azok, akik szó nélkül jönnek, a közösség tagjaként segítenek, amint szükség van rájuk. Ez olyan, mint a vitorlásversenyzés, a hajós társadalomban is mindig ilyen közös segítségnyújtás van. Tehát ez mindenhol így működik, az utcán is, meg a vízen is. Akik benne vannak, azok érzik ennek a
családiasságát, ennek a biztonságérzetét. A véradók táborának, akik, ugye, a rendszeres véradók, folyamatosan az életük része ez. Nekik mindegy, hogy nyár van, vagy nem, ők jönnek töretlenül. De azt is megfigyeltem, hogy az a kedv, az a lelkesedés, ami mondjuk egy kampány alkalmával történik, mekkora erővel bír. Ha van egy olyan rendezvény, ahol, mondjuk, vért is lehet adni, és az egésznek a hangulata, a lelki közege feldobottá teszi az embereket, akkor ott hirtelen mindig megnövekszik a véradások száma. Hiszen milyen jó dolog, hogy esélyt adhatunk egymásnak az életre, és adott esetben én is kapok majd, hogyha bármi történik. Tehát adj vért, mert megmentesz vele másokat, akár három életet is.
Az is igaz, hogy a mások legtöbbször idegen területen vannak. Ismerjük azt az érzést, hogyha nem a családunkban vagy a közeli rokonságunkban történik valami, akkor közömbösek maradunk. Ez absztrakt marad, de ha személyességgel közelítünk ehhez, és átéljük, hogy ez mit jelent, akkor abban a pillanatban az illető közelebb jön. Abban a pillanatban mi magunk is részesei vagyunk, megértünk magunkról és másokról valamit, rájövünk, hogy ebben egyformák vagyunk. És innentől elkezdődik az együttérzés alapján egy tettrekészség egymásért.
– Szerinted ki lehet nevelni újra egy lelkes véradó generációt?
– Egyrészt, sokszor automatikusan arra gondolunk, hogy a történelem ismétli önmagát, ciklikusan ugyanazok történnek. Én ebben nem hiszek, mert ami történt régen, az egész egyszerűen azért nem történhet meg ugyanúgy most, mert mások csinálták. Más emberek. Tehát a cselekedeteket mindig csak azok tudják létrehozni, akik éppen akkor ott voltak. De ez nem jelenti azt, hogy ami volt, az jó volt, és ami most jön, az pedig biztosan nem lesz az. Ez se igaz. Inkább azt érzem, hogy mindent megtehetünk azért, hogy megismerjük az embert, megértsük a cselekedeteit, a jellegét, az életét és feladatát a Földön, ezáltal meg lehessen azt szeretni.
Igenis látszik az emberiségen az, hogy mindenki vágyik arra, hogy hogyan lehetne felemelni, hogy lehetne magasztosabbá tenni az életet. Hát sehogy. Egész egyszerűen az élet maga magasztos. Azért, mert szellemi alapjai vannak, és ez folyamatosan körülvesz minket, csak nem tudunk, nem merünk odanézni.
Művészeti tevékenységekkel kell foglalkozni. Épp egy podcastet készítek két barátommal, akikkel elindítottunk egy kezdeményezést, hogy nyilvános eseményeken beszélgessünk ennek fontosságáról. Nekünk, művészeknek van felelősségünk abban, hogy közelebb hozzuk és aktivizáljuk a közönséget, a hallgatóságot, hogy érdekeltségük legyen a művészettel való kapcsolódásban, tehát kezdjenek aktívan részt venni benne.
Nagyon sokan idegen területnek tartják. Ezt nekünk kell közelebb hozni, és hogyha ez sikerül, ha megint egy ilyen jó értelemben vett közügy lesz a művészettel való kapcsolódás, akkor ez jelentősen javítja majd az élethez való hozzáállást, akár a közösségi segítségnyújtást is.
– Itt a nyár. A Balatoné és vitorlázásé lesz a főszerep?
– Hát igazából már erről szól, mert voltak és vannak versenyek, már tavasszal, május közepén elindul a versenyszezon. Igen, sokat leszek a Balatonon, de ez attól is függ, hogy mennyi időm van épp rá. Kilenc-tíz éves koromban kezdtem el a vitorlázást, és imádom. Megyünk idén külföldre is nyaralni, és persze ott is lesz egy kis vitorlázás, egy ismerősömnek hála. A színházat most picit hanyagolom, távolabb került, de ettől függetlenül lesznek fellépések. Most például három kollégámmal csinálunk pódiumműsorokat, a saját előadóestemmel is voltam tavaly elég sok helyen, meg persze vannak koncertek is. Nemrég pedig fölhívott egy barátom, hogy kitalált egy nyári színházi eseményt az Aquincumban, van-e kedvem részt venni benne. Erre nagyon szívesen igent mondtam. Szóval az idei nyár kevésbé tudatos, inkább saját megérzések alapján működöm. De ez most így nagyon jó.